MBohó amatőrök

Az előzmények itt.
Alig tértünk be az erdőbe Sikáros után, kiszúrtunk egy hatalmas őzlábgombát, kimagasodott az avarból. Na ezt mégse hagyhatjuk itt! Zacskó elő, gomba leszed, körülnéz, álmélkodik: ott is egy szép zöld gomba, ott meg egy nagy fehér, az a piros biztos mérgező. Úúúúúgy ennék egyszer egy jó kis erdei gombás kaját, nem csak mindig a teszkós csiperkét! Van még nálunk zacsi? Szedjünk belőlük, aztán egy piacon bevizsgáltatjuk! Az lett a vége, hogy a nálunk fellelhető összes nylonszatyorba és uzsonnászacsiba (a kutyakakiszedés első pozitívuma - ki gondolná, hogy 2 futólánynál ennyi zacskó van?) gomba került, alig tudtuk abbahagyni, mindig újabb és újabb típusok bukkantak elő. Akkurátusan külön gyűjtöttünk minden különbözönek látszó fajtát (kivéve egy „tudományos”-nak nevezett zacsit, amibe a ritkább darabokból ment 1-1, hogy megtudjuk, egyáltalán mi az), mert annyit konyítottunk csak a gombászáshoz, hogy ha egy méregző kerül a jók közé, az egészet kihajítják. Olyan is volt, amit újabb zacskó híján ott kellett hagynunk, arról fotó készült. Annyira belelkesedtünk, hogy már a következő gombászást terveztük, meg előtte valami szakirodalom beszerzését. A végén fejenként vagy 2-3 kiló gombával a kezünkben próbáltunk futni-gyorsgyalogolni, a karunk majd’ kiszakadt (a leggyengébb láncszem mindkettőnknél), de már majnem dél volt, és nem tudtuk, meddig lehet egy piacon gombaszakértőt találni.

Akinek aztán megcsináltuk a napját, otthon volt mit mesélnie a zasszonynak! Sikerült szednünk összevissza 2 ehető fajtát, az őzlábat és egy szatyor zöldhátú galambgombát, de sajnos ez utóbbit is kíméletlenül kikukázta a bácsi, mert a kukacok gyorsabbak voltak nálunk, kettétörve csak úgy hemzsegtek a szárban. Otthagytuk viszont a legértékesebb fajtát, a sötét trombitagombát, ami állítólag kiváló fűszergomba :o) De sebaj, gyűjtöttünk helyette földtoló galambgombából úgy 2 kilót, a szintén élvezhetetlen szagos galambgombából is vagy másfelet. No meg egy kis gyilkos galócát, fehér galócát, és valami szintén mérgező élénksárga tölcsérszerű gombát. De most már legalább tudjuk, mit nem kell leszedni :o)
A végén egyetlen egy szép nagy özláb-kalappal a kezemben sétáltam ki a piacról, Jil nem akart hinni a szemének. Gondolatban már tervezgettük, mit fogunk főzni a gombákból, de aztán maradt a Z-terv, gombapöri bóóóti csiperkéből. És letettünk a nagy gombászós tervekről is, a futás jobban megy :o) Azért az őzlábkalapot megsütöttem baconban, fincsi lett, csak kevés volt. És a kis fekete fűszergombát is levadásszuk még!

Egyelőre ennyi, aztán, majd hét vége felé lesz nagy is:-)

4:16:28

NIKE Budapest Félmaraton beszámoló

A tatai minimaraton, a nem túl acélosra sikerült utolsó két hét és Athosz CCC beszámolójának elolvasása után a következő volt a terv: az első 2 kilin óvatosan (4:30) kezdeni, utána felgyorsulni egy még kényelmesen tartható tempóra, 17-ig várost nézni, utána robbantani. Ahogy azt Móricka elképzelte!

Amikor reggel odaértem a versenyterületre, és megláttam a sokezer futót, meghallottam a zenét és a szpíkert, gombóc lett a torkomban. Rég voltam ekkora versenyen, nem is tudom, hogy bírtam ki enélkül a feeling nélkül. Kicsit késésben voltam, de flottul ment az átöltözés, csomagmegőrzés, wc, bemelegítés, pedig hol van már a versenyrutin... Nem csináltam nagy faxnit semmiből, hiszen csak várost nézni jöttem :o)

A kihívás azért kihívás, így az 1:30-on belüli rajtzónáig verekedtem előre magam az utolsó percekben, és ott megtaláltam Szaszát és Ákibácsit is, hurrá! A "milyen tempóval akartok kezdeni?" kérdésre egybehangzó 4:40 volt a válaszuk, hittem is meg nem is.

Aztán elrajtoltunk, próbáltam visszafogott tempót menni, nem is tűnt erősnek. Hősök tere, Andrássy út, majd az első kilinél leesett az állam, 4:16, akkor ebből nem gyorsítunk. Lazán nyomtuk, bár a tempót leginkább Nylonman diktálta, poénkodtunk, senki nem erőlködött. Opera. Gödör. Lánchíd. Várost nézek, tényleg :o) A frissítőknél kijött azért a rutintalanság, Tatán könnyebb volt. Ebben a nagy mezőnyben - nem is emlékeztem rá, hogy 1:30 körül a NIKE-n ilyen sűrű a mezőny (lehet, hogy 1:25-26 körül már ritkább volt? vagy azóta még többen neveznek?) - alig fértem oda a feladott poharakhoz. Meleg volt, tűzött a nap, a vizezéshez időben elő kellett (volna) szedni a szivacsot, később már inkább a sapkát merítgettem, de az se ment egy mozdulattal, túl nagy volt a választék, víz, izo, víz, ki ér erre rá, jesszusom, elhúztak a nyulaim! Minden frissítés után nagyobb fordulatszámra kellett kapcsolnom, hogy újra felzárkózzak kis bolyunkhoz. De valahogy éreztem, csak akkor lehet meg az a fránya 1:30, ha végig bírom velük. Ez 12-ig könnyedén is ment, még amikor 4:10-en belül toltuk a hátszeles szakaszon, akkor is. Bár itt már megfordult a fejemben, hogy lehet hogy meglesz még ennek a tempónak a böjtje: "Ha a maraton 30-nál kezdődik, akkor a félmaraton 15-nél. Ki mondta hogy nem fog fájni?! Addig élvezd, amíg tudod! Műegyetem. Lágymányosi híd. Városnézés 4:10-ben." Aztán befordultunk a szembeszeles szakaszra, bár a budai oldalon még nem volt olyan vészes. 12-nél viszont egy elrontott frissítés után - illetlenül bevágtam egy srác elé és elkaptam előle a poharat, majd amikor erre rájöttem, bocsánatot kértem és odaadtam neki, azzal, hogy ha véletlenül marad benne, testálja rám a maradékot - újra a szembeszélbe fordultunk, és itt kellett utolérni a fiúkat. Közben meg valahogy a boly tempója se volt jó, mértem egy 4:30-on kívüli km-t, próbáltam kicsit meghúzni a srácokat, nehogy csapatos elhajlás legyen a dologból. Az nem is lett, elhajlok én egyedül is, nem kell nekem ahhoz csapat! Olyan szembeszél volt, hogy már 1 méterre Szasza mögött se ért sokat a szélárnyék, közelebb meg nem mertem menni, nehogy letapossam a sarkát. Megint előjött a rutintalanság, régen, amikor nem egyedül edzettem, simán elfutottam szoros emberfogásban vki mögött. A Parlamentnél már nem volt őszinte a mosolyom. A 15-ös frissítőnél már annyira leszakadtam, hogy esélyem se volt visszazárkózni, itt már a tisztes (értsd: nem négykézláb) beérésért és nem az 1:30-ért küzdöttem. A tempóm megint kicsúszott 4:30-on kívülre, és ezért is vért izzadtam. Már azt számolgattam, mennyit lehetne még lassulni az 1:32-höz, pedig a részidő még 1:30-on belüli volt. Innen kicsit homályosak az emlékeim, ahol elmúlt a pofaszél, lett helyette kacskaringózás és felüljáró, húztak el mellettem az emberek, köztük a valahol egyszer már leszakadt Ákibácsi is. Reméltem, legalább neki sikerül. A végére kicsit összeszedtem magam, és bár igazi hajrára nem futotta, azért az órám szerint az utolsó 1097,5 m-t 4:11-es átlaggal toltam.

A vége 1:30:41 lett, Tapírtól kaptam az érmet, megölelgetett, gratulált, megdícsért, segített kinyerni az órámból a nettó időt, és úgy örült neki, hogy ettől én is ott-akkor kezdtem el értékelni ezt a majdnem 1:30-at. Köszi Tapír!* :o)))

A végén még kézfogások és gratulák Szaszának és Nylonman-nek, akikre legközelebb nyugodtan rá lehet bízni az 1:30-as nyufilufikat, és akik nélkül ez a műsor nem - vagy nem így - jött volna létre, köszi srácok! A levezetéssel nem sokan bíbelődtek, akinek jól sikerült a futása, az lelkesen élménybeszámolt inkább, akinek nem annyira, az meg örült, hogy élt. Csak én cikáztam föl-le 10 percig a befutózónában, mielőtt kifelé menet a kezembe nyomták a befutócsomagot, mert nem volt kedvem egy másfél literes palack társaságában kocogni**. Utána még nyújtottam is egy nagyot, mint egy igazi profi, sőt ha már a Szecskában volt az öltözés a lányoknak, a 37 fokos medencét is leteszteltem.

*de ki az a Tapír? ;o)
**sokan fikázták a befutócsomagot, de életmentő volt: fél liter víz kevés lett volna, a másfeles jó ötlet volt. És az a Snickers! Évek óta nem ettem, de ott akkor olyan jól esett, hogy teljesen függő lettem, azóta majd' minden nap betolok egyet, sőt néha kettőt is. Ray már külön elment a METROba gazdaságos kiszerelésben (84 db-os doboz, nyamm) venni nagy tételt belőle.