Azt hiszem, ez volt életem legnagyobb futósikere. Versenyt nyertem már egy párszor (nem sokszor, talán a két legjobb félmaratoni időm ért egyben aranyat is, meg 1-2 kisebb crossfutás), de hogy egy olyan versenyen, ami abszolút debütálás a számomra, ennyire hideg fejjel, maximálisat nyújtva tudjak végigmenni, hatalmas pályacsúcsot futni és még a fiúkat is megszorongatni az utolsó két szakaszon, erre minden eddiginél büszkébb vagyok. Madarat lehetne velem fogatni, nem cserélném el ezt az élményt egy Oscar-díjra sem.

Apropó Oscar, akkor jöjjön a köszönetnyilvánítás, mert ez a műsor nem jött volna létre, ha nincs:
- BF, akinek az évekkel ezelőtti tanácsai talán most kezdenek beérni – vagy a fejem lágya benőni :o) Jobb későn mint soha!
- Dildi+ Jucus+ KerCsabi, akikkel végigmentünk bejáráson Piliscsabától Kisrigóig, és akik megtanítottak arra, hogy nem szégyen, sőt kifejezetten hasznos az emelkedőkön gyalogolni. Nélkülük Klastrompusztáig se jutottam volna, vagy legfeljebb négykézláb!
- Jil+Ray+Gergő, akik a mindennapokban társként/futótársként/barátként segítenek
- Lego kutya
- annyi barát és ismerős, aki bíztatott, esetleg próbálta rám rakni a győzelem terhét – nem hagytam magam, de nagyon jól esett, hogy hisznek bennem, ez plusz erőt adott
- Femina, aki „végigtolt” a pályán, ha a 170-175-ös felső pulzushatár volt a „Lassíts!”, akkor ő volt a „Gyorsíts!” és így a rendőrelv szerint szépen, a nekem ideális tempóban, nem elfutva, de hála Feminának nem is kieresztve masíroztam a célig
- Balázs, aki anno szülőatyja volt a versenynek és Lúdtalp+Alow, az útvonal kitalálói
- és végül de nem utolsó sorban: a teljes T100 szervező- és segítőgárda, fantasztikusak voltatok! Külön kiemelném a frissítőpontok személyzetét, a sok szeretetet, amit kaptam, mind mind kilométerre váltottam. És nagyon sokszor hálával gondoltam arra is, aki a narancssárga jeleket festette – bár sokat szerint nem volt 100%-os a jelölés, én úgy gondolom, hogy nem is kell hülyebiztosnak :o) lennie, viszont minden egyes narancssárga pötty és vonal azt jelentette nekem, hogy jó helyen járok, figyelnek rám, gondoltak rám, ez főleg az utolsó harmadban nagyon sokat jelentett.

No meg köszi az időjárás- és talajviszony felelősnek. Nem csak a béna magyar időjós honlapokat néztem előtte, és szerencsére külföldiában tényleg jobban tudják mi a dörgés: az itthoniak 24-25, a kintiek 18-21 fokot mondtak, utóbbi jött be).
Továbbá Anyunak + Apunak a génekért :o), mert erre a versenyre messze nem edzettem annyit, ami ezt az eredményt indokolná.

És még néhány dolog, amit muszáj leírnom, ezek azok a dolgok, amik magasan kiemelik a T100-at a többi verseny közül (BSI, figyelj!!!):
- a női fazonú póló a lányoknak olyan figyelmesség, amivel még Rómában sem sikerült meglepniük. Nem mellesleg jó az anyag és a design is
- kisméretű, tökéletes anyagú rajtszám: nem lóg le rólam a szélrózsa minden irányába, nem szúr a sarka, nem izzadok alá. Szuper!
- a díjazás! Tudom, hogy ez csak 4x3 embert érint, de nagyon jó, hogy Csanyáék felismerték, hogy a rézbilik kora lejárt. VTFM-en a gravírozott kulacs, most az üvegplakett mind önmagában is remekül kinéző darabok. A hagyományos kupák olyan rondák, hogy folyton dilemmában vagyok, hogy eldugjam őket, vagy kitegyem, mert a teljesítményre, amit jelképeznek, büszke vagyok. Ezek egyelőre a kupiszobában vannak egy polc tetején, de a VTFM+T50 trófeák a nappaliban, mindig szem előtt kaptak helyet.
- és amit a BSI akkor se tud hozni, ha akar (a mennyiség nem tud átcsapni minőségbe): a fantasztikus segítőcsapat (melynek én is tagja voltam az összes korábbi versenyen, erre nagyon büszke vagyok) és a családias hangulat. Ezen a versenyen otthon érzem magam!

Örömfutás örömfrissítésekkel és örömsíeléssel 7 felvonásban

Előkészületek

Már hetek óta nagyon vártam a nagy napot, a felfedezők kíváncsiságával gondoltam rá, nem túllenni akartam rajta, hanem ott állni végre a célban. A verseny előtti napokban magamhoz képest sokat, 9-10 órákat aludtam (az első T100-as pólóban, amelynek „Sima ügy!” volt a jelmondata :o))), önszuggesztió rulez, és amit – meg még 4 másikat – segítőként érdemeltem ki), csütörtökön feltankoltam gélekből (simán bevásároltam olyanokból, amiket még soha nem próbáltam, bátraké a szerencse), a szénhidrátfeltöltés is jól sikerült. Utolsó este – mikor a többiek már rég az igazak álmát aludhatták – még fórumoztam egy kicsit, időtervet gyártottam, éjfélkor még megszabadultam úgy másfél arasznyi hajtól (meleg lesz, fene se cipeli ezt a loboncot 52 km-en át) és kb. 1-ig pakolásztam.

4,5 óra alvás után (verseny előtt úgysem megy több, de az előző napok miatt nyugodt voltam) elég simán ment a reggel, a rajt előtti kajálást most már rutinból nyomom (banánturmix, körtés-diólekváros pirítós, vitaminok és MgB6), a Klébibe érve sok-sok ismerős, villámgyors rajtszámfelvétel, utolsó simítások, cuccleadás, és már mentünk is ki az udvarra a rajthoz.

Taktika

Egész Dobogókőig próbáltam követni azt a módszert, hogy ha emelkedőn elkezd nagyon 170 fölé szaladni a pulzusom, akkor gyaloglásra váltok, és amikor kezdett „kisimulni” a terep, akkor kezdtem el csak újra futni, ha 170 alá visszament. Így a verseny első felét egy skizofrén harcához tudnám hasonlítani:
   - a versenyző: nyomni kell, mindjárt utolér Femina!
   - a józan: Prédiig nem versenyzünk, figyelj a pulzusra, ha kell lassíts, ha 160 alá megy, nyomjad!
Szerencsére mindig a józan nyert :o)
A legnehezebbnek az enyhe emelkedők bizonyultak, amiken vétek lett volna gyalogolni, de rendesen futni se lehetett, mert azonnal benézett a pulzusom akár 175 fölé is. Ezeken a visszafogott tempó érzésre olyan könnyűnek tűnt, mint egy kutyás futókiránduláson síkon a 6-7 perces, tényleg nagyon laza kocogás. „De akkor mitől van az egekben a pulzusom?”.

Klébi – Zsíroshegy

Már a rajt után rögtön elkezdtem pörgetni, hogy minél előbb meglegyen a 163 körüli induló pulzus. Hamar az élen futó fiúk mögött találtam magam, de velük persze nem tudtam ilyen pulzussal menni, így egy idő után egyedül maradtam. Az első komolyabb emelkedőn gondolkozás nélkül gyaloglásra váltottam.
Zsíroshegy előtti tisztáson a ttúra pontra azt hittem, hogy a mienk, nem kicsit megijedtem, mi a fenét keresek itt 43 perc alatt. Aztán kiderült, a pont még feljebb van, viszont a tisztásról nem tudtam, merre tovább, itt bóklásztam egy kicsit a jeleket keresve (inkább megállok/gyaloglok és koncentrálok, mint őrülten elrohanjak esetleg a rossz irányba), a ttúra pontőrei pijjegtek vissza a rossz útról. Emiatt a 30-40 mp bizonytalankodás miatt sokan (köztük Femina is) beértek, így újra társaságba kerültem, és később ez mentett meg egy jobbos hajtűkanyar csúnya kiegyenesítésétől.

Zsíroshegy-Piliscsaba

Az első frissítés nem ment flottul, elég sokáig tököltem a vizezéssel, és elfelejtettem a pont előtt gélt enni. Sebaj, megittam 3 dl izót, nem lesz gond a sorrenddel, nem fognak összeveszni a gyomromban, utánaküldöm, úgyis megint nyugis felfelé jön. Szerencsére ez az ismeretlen gél nagyon finom volt, nem az az édes szájösszeragasztós, annyira ízlett, hogy alig bírtam abbahagyni, és már alig vártam a következő frissítést.
Innen kb. az emelkedőn gyaloglás, síkon pulzusra futás, lejtőn eszeveszett száguldás hármasa jellemezte az utat Dobogókőig, amit a frissítőpontok színesítettek. A gyaloglást higgadtan, a többieket figyelve, a tapasztaltabbaktól "puskázva" csináltam, a síkon nézegettem az órámra percenként, hogy jó tartományban mozgok-e (nem szeretem a zónás-csipogtatós módszert, ha nem sikerül jól belőni a pulzustartományt, nem tudom közben átállítani, és ez agyonütheti az egész versenyt), a lejtőkön viszont őrült galoppszökdelésben előztem le a srácokat is, az adrenalin és endorfin keveréke ismerős, mámorító érzéseket szabadított fel bennem, ami valamire nagyon emlékeztetett, de nem jöttem rá, hogy mire, csak élveztem minden méterét.* Jobban ütött ez a kombó, mint 3 redbull :o) Aszimmetrikus mozgással toltam, ügyetlen vagyok ballábra, így mindig a jobbnak jutott a becsapódás tompítása és kirugózása, gondoltam, 43 kilóval ez nem árthat meg (de!).

Piliscsaba-Klastrompuszta

Pcsabára érve 7 perc előnyöm volt az 5:30-as időtervhez képest (továbbiakban csak AZ időterv, innen az 5:50-essel nem kellett foglalkoznom), de ekkor még azzal hűtöttem le magam, hogy ezt a szakaszt nem ismertem, lehet, hogy rosszul lőttem be a számokat. Most sikerült időben előszednem a gélt, a ponton már csak innom kellett rá. Itt voltak segítők Ray és Gergő, jó volt, hogy első lányként érhetek ide is, hadd örüljenek, hogy jól megy a szekér. Megfontolt frissítés-vizezés következett itt is, általában elmondható volt a pontokon, hogy a pontőrök jobban pörögtek, mint én, látszott, hogy néhány helyen csodálkoznak is, miért nem sietek jobban. Örömfutás volt részemről, a frissítést nem akartam elkapkodni, elrontani, különben is mindenhol régi barátok vártak a pontokon, jó volt érezni, hogy örülnek és szurkolnak nekem, jó volt legalább 1-2 percet élvezni a társaságot, amit ezúton is köszönök mindenkinek! Még inkább azt, amilyen gyorsan töltötték a kulacsomat, lesték minden kívánságomat, szuperek voltatok!
Femina itt is beért a ponton, ő rutinosabban nyomta, meg kulacs is volt nála, tehát eleve kevésbé volt az ellátásra utalva.
Innen kezemben egy pohár vízzel távoztam, száját összeszorítva elvittem még 20 percig, és ott küldtem le a ki nem lötyögtetett maradékot egy újabb adag gél után – függő lettem, jó volt az anyag :o) A patakos utat és a homoktengert eléggé utáltam, még jó hogy a bejárásról tudtam, mire számítsak. Az útvonalat itt már jól tudtam, és meglepően hamar elérkezett Klastrompuszta is.

Klastrompuszta-Dobogókő

Féltáv megvan, és hoppá, 13 perc előny az időtervhez képest, ennek fele se tréfa! A leghosszabbra tervezett frissítésen is túl voltam, magamhoz vettem még 3 gélt és egy 3 decis kulacsot (bele egy Energia Rapida + víz), mert innen már melegebb időre lehetett számítani, és folyadék nélkül öngyilkosságnak tűnt az utolsó 11 km. Mire indultam, megint ott volt Femina, már láttam lelki szemeim előtt, ahogy a Kisrigó előtti utolsó 100 méteren sprintelünk a győzelemért, mert azt tudtam magamról, hogy én ugyan nem versenyzek még egy jó darabig, de neki se akaródzott megelőzni. A gélevést megint a pont utáni emelkedőre hagytam, de pechemre ez kevésbé ízlett, konkrétan az első falat után majdnem visszaköszönt, annyira kesernyés volt. Ezt a típust nem fogom erőltetni. Dobogókőtől még az első bejárás előtt nagyon tartottam, most már zabszem nélkül indultam neki ennek a szakasznak, de a vártnál is könnyebben ment, mintha itt is leelőztem volna 1-2 fiút. Az aszfaltra kiérve már örömmel vártam a pontot, itt voltam tavaly és tavalyelőtt pontőr, „hazafutok”, gondoltam.

Dobogókő-Dömös

Kútnál gyors sapkavizezés, majd a ponton Hanka, Berzsó, Ispi, 17 perc előny az időtervhez képest, innen már nem volt mese, el kellett ismernem, hogy ez ma nagyon megy, ennek aztán hangot is adtam, a többiek meg egyetértően bólogattak. 33 kili és egy csomó hegy van mögöttem, és nem érzek semmi fáradtságot! (Mint anno a bejáráson 38 kili után, ott is csodálkoztam, hogy lehet ez.) Itt már éreztem, hogy a táv nem okozhat gondot, megcsinálom. Innen Kerti Traktorral nyomtuk tovább (de nem ő ért utol, hanem én őt!)
A piroson már annyira magabiztos voltam (Lúdtalp, figyelsz? ;o) Még hogy nekem nincs önbizalmam!) hogy még a kilátóhelyre is kiszaladtam kinézni, „ennyi előnyöm már talán van” felkiáltással, de ekkor Kerti Traktor felvilágosított, hogy ő látta Feminát a ponton (én nem). Nosza, akkor húzzunk bele, innen lehet tolni bátran. Úgy kalkuláltam, hogy itt kell némi előnyre szert tenni, amit eladhatok Vadállóköveken, és ha egyszerre érünk Prédire, onnan nincs kegyelem! A nagy lejtőkön újabb skalpokat szereztem, de itt már nem volt meg az a flow, kicsit éreztem a jobb térdemet és a combjaimat. Lassítani nem akartam, B-tervként megpróbáltam ballábasra venni a galoppot, de 3 lépés után majdnem megfejeltem az ösvényt, így maradt a megszokott mozgásforma: a jobb lábam így járt, majd verseny után megtaníthatja a balt is fékezni, ha nem mindig ő akar gürizni. Dömöshöz közeledve fejben kezdtem el fáradni, nem igazán emlékeztem az útvonalra, itt már jobban kellett figyelni, megörültem minden egyes jelzésnek vagy narancssárga festésnek, annyira nem voltam biztos magamban. Nehezemre esett a koncentráció is, hogy minden egyes lépésnél döntést kellett hozni, hova tegyem a lábam. Ez 170-es pulzussal, gyors tempónál, 3 és fél óra futás után (és oly kevés rutinnal) természetes, de nekem új érzés volt. Aszfaltos sík maratonon ha az ember az első kiliken belőtte a tempót, csak be kell kapcsolni a robotpilótát és tolni-tolni-tolni, az agynak nem sok munka jut.

Dömös-Prédi

Dömösön Pataporcék vártak, Sára töltötte a kulacsomat, majd nem elfelejtettem „dugni”, izo be, és indulhattam a legnehezebb 2 km-re: a kápolnáig tartó részt már a bejáráson is megkínlódtam, pedig szinte hazai pálya, de ez az alattomos felfelé és a hosszú egyenes nem kedvez a léleknek. Szerencsére fejben fel voltam készülve egy kellemetlen 12-13 percre, de még így is meglepődtem, mennyire várom már a mászást inkább. Itt Lacit láttam, amint Feminára várva méri a köztünk lévő különbséget, akkor nem lehet messze, gondoltam. Tempósan gyalogolva elkezdtem nekimenni a hegynek, és akkor jött a fura érzés: először azt hittem, valami ág csapta meg a lábikrámat, aztán 11 év mélyéről az első maratonomról felderengett bennem az érzés: vádligörcs! Óhogyaza, most jön be az a bizonyos ismeretlen az egyenletbe! Mit kell ezzel csinálni?!
Megijedtem, de próbáltam nem pánikba esni. Végül is haladni így is lehetett, fájni nem fájt, csak furcsa volt. Kb minden 10-20. lépésre „bekapta” a görcs hol az egyik, hol a másik vádlimat. Nem is az adott pillanat volt ebben a legrosszabb, hanem az attól való félelem, hogy ez a helyzet még súlyosbodhat, ha nem találok gyorsan valami megoldást. Volt még nálam fél gél és kb. 1 dl nagyon híg izo, amiket Prédire tartogattam. A gélt előkaptam, a meredeken meg kellett állnom, hogy az utolsó cseppet is ki tudjam sajtolni belőle, minden grammra szükségem volt! Megittam rá az izo felét, és reménykedtem. Mászás közben hátra-hátra nézegettem, azt gondoltam, hogy itt a nyűglődés közben jó eséllyel utol fognak érni, vártam, mikor vág hátba Femina. Ez annyi motivációt azért adott, hogy nem nagyon hagytam magamnak pihenőt, folyamatosan haladtam. A sziklákon hátrafordítottam a sapkám sültjét, hogy még a fejemet se kelljen emelgetni a jeleket figyelve, csak a tekintetemet fordítottam felfelé. Próbáltam az egyenes szakaszokon belefutni, a lépcsőszerű részeken a nagyobb lépéseket lendületesebben kitolni, de ekkor újra jött a görcs. Aztán valahogy a vége felé nagyjából helyrejöttem. Sőt, meglepetésemre a tetőhöz közeledve versenyzőket pillantottam meg magam előtt. Már csak hiúságból is belefutottam :o) Utolértem pár srácot, kunyiztam egy sótablettát, egy Mg-ot és fél dl vizet, mert az én maradék 2 korty izómmal képtelenség lett volna 2 bogyót bevenni. Ezúton is köszi!

Prédi-Kisrigó

Felértem hát Prédikálószékre, menedzseltem a legnagyobb problémát és Femina sehol! Hát akkor hajrá, innen meg kell nyerni! 22 perccel vagyok a terven belül, ez még pesszimista számítások szerint is azt jelenti, hogy ha innen nem jön közbe semmi, 5:10-en belül leszek, ezt alig bírtam elhinni. Zsotyek pontját elhagyva begyújtottam a tartalék rakétákat, és közel maxon (azért a görcs miatt volt bennem egy kis félsz, így olyan 90%-on mehettem) toltam lefelé. Fejben is helyrejöttem, az útvonalat itt már nagyon ismertem, ezt kétszer is bejártam, így csak arra kellett koncentrálni, hogy egyben beérjek. Ezen a szakaszon is előztem pár srácot, bár többségük – köztük Pepe, aki nagyon jól mozgott – szerintem T100-as volt, ők még persze nem hajráztak. A végéhez elém jöttek a fiúk Legóval, örültem nekik :o) Aztán már csak pár száz méter, Kisrigó kapujában még hajráztam egy nagyot, Speróék előzékenyen előre engedtek a kapuban, és már bent is voltam a célban! 5:04:15, megcsináltam, ultrafutó lettem! :o)))
A Dömös-Kápolna szakaszt leszámítva egy percig sem éreztem, hogy nem esik jól, nincs kedvem, lelkesen daráltam végig mind az 5 órát – tehát a cél, az örömfutás teljesült.
Terep 50, sima ügy! :o)

*Amikor szombat este lefeküdtem aludni, amint becsuktam a szemem, még mindig futottak lefelé a lábaim, és akkor felismertem: síelés! Nem meglepő, a sebesség is és kicsit a mozgás is ahhoz hasonlított: aprókat kanyarogva, végig-végig belerugózva hasítani le a lejtőn. 3 éve síeltem utoljára, már nagyon hiányzott, de a T50 nevezési díj úgy tűnik még egy félnapos síbérletet is tartalmazott :o)

Fejben már készül a T50 beszámoló, nagyjából a futás első kilométerétől "írom". De olyan fáradt voltam eddig, hogy az evés+alvás+munka szentháromságon túl semmi nem fért bele az időmbe. Ma már éjjel is a T50-nel álmodtam, emlékeim homályosak, annyi rémlik, hogy szerepelt benne Kitu, és nyomasztott a beszámolóírás, de kaptam egy múzsától egy csókot a homlokomra.

Mikor reggel kinyitottam a szemem, kiderült, hogy a múzsa így néz ki:

 
























és a nedves orrával böködi a homlokomat :o)