Ha futva megyek haza, nincs "utolsó kisbusz".

Vajon honnan írom ezt a bejegyzést így két perccel azután, hogy az utolsó busz elhagyta a parkot? ;o)

Update: éjjel 1-kor mentem haza...

Reggel szokás szerint kitettem a cipőmet a teraszra levegőzni. Csak az időjárásjelentést nem figyeltem.
Szar lesz tocsogó cipőben hazafutni...

Péntek este a kisbuszból kiszállás közben úgy beütöttem a térdemet, mint még soha. Ahogy fordultam ki a két üléssor közül, sikerült egy kiálló sarkot „beszúrni” a behajlított térdkalácsomba, belülre. Alig bírtam hazasántikálni. Aztán kiderült, hogy nem megy a lépcsőzés, a guggolás, a leülés és felállás sem. Azért én töretlen optimizmussal kenegettem, borogattam, és pókerparti helyett összepakoltam a másnapi futótúrára és korán lefeküdtem aludni. Hajnalban kipattantam VOLNA az ágyból, de a térdem még mindig gáz :o( Az év egyik legszebb nyári szombatján (se kánikula, se piros riasztás, se eső, egyszerűen tökéletes futóidő volt) le kellett mondanom a futást. Kényszerpihenőnap :o(((

Pénteken voltam reggel a HHH-n! Bár aznap se voltam a koránkelés hőse, azért sikerült egy 8 kilis körre kimenni munka előtt. Csodálatos futóidő volt, se hideg, se meleg, kellemesen borús, sapkát nem is vittem, minek, most úgyse kapok napszúrást. Hát azt nem is, a kék háromszögre érve úgy elkapott minket a zuhé, hogy siltes satyek híján azon kellett drukkolnom, nehogy kimossa az eső a kontaktlencsét a szememből. Ettől (meg a szétázott kötéstől – lásd dinnye) eltekintve nagyon örültem az égi áldásnak, imádom, amikor nyáron futás közben kezd esni – legemlékezetesebb ilyen futásom pont Gabival volt a Három Hután. Legót meg szerintem véletlenül fordítva kötötték be, minél rosszabb az idő, neki annál jobb. Így bőrig áztunk ugyan, de nagyon élveztük :o)