Vigyázat giccses!!!

A legutóbbi 12 kilis bejegyzésem óta nemcsak, hogy nem írtam, nem is nagyon futottam. Egyszerűen valahogy kimaradtak napok, ha meg elindultam, pár kili után visszafordultam, nem ment, nem is erőltettem.
A világ legnagyobb versenyeként elhíresült City2Surf-öt viszont nagyon vártam, és időtervem is volt, ami az előzményeket tekintve meglehetősen nagyképűnek tűnt.
A világ legnagyobb versenye egyébként mégsem a legnagyobb, találtunk nála 2 nagyobbat is, de azt gondolom, hogy 80 ezer vagy 86 ezer induló között már egyébként nincs nagy különbség. A végleges szám egyébként: 82 134 induló és 67 980 célba érő, és 3 millió dollárnyi adomány.

Egyébként érdekes, rám a tömeg mindig nagy hatással van. Emlékszem, amikor elkezdtem dolgozni a BSI-nél, első versenyem az árvíz miatt a Felvonulási térre szorult Vivicittá volt. Csak álltam fent a színpadon Péter Attila mellett és néztem a tömeget, és éreztem a gombócot a torkomban, meg hogy nedvesedik a szemem. Rámnézett Árpi, csak ennyit kérdezett: Te is? Igen. És utána minden alkalommal. Hacsak tehettem, mindig a színpadra álltam és néztem a sok-sok futót, a kavalkádot, ahogy az elit melegít, komoly arccal néz maga elé, piszkálja az óráját, méregeti a másikat, aztán a komoly amatőröket, akik még az utolsó pillanatban is igazgatnak a gps-en, és nyújtanak, a mezőny közepét, aki tapsolnak, sikítanak, nevetnek, és a mezőny végét, ahol izgalomnak nyoma sincs, inkább a felhőtlen öröm, hogy a rajtban lehetnek. A sok gyerek, akiknek talán sikerül az életük részévé tenni a mozgást, sok-sok pozitív élményt adni nekik. Sokan vagyunk sokfélék. Sokan csak a természet lágy ölén szeretnek futni és a város lezárása miatt hőbőrgőknek is ez a fő érvük, de én vagyok annyira önző, hogy szeretem, hogy az Andrássyn, a Lánchídon, a rakparton és még ki tudja hol futhatok, és miattam le van zárva a város. A Nike-nak volt egy szlogenje régebben, talán 2004? Egy napra miénk a város. Hát, Sydney-ben tényleg a miénk volt.

A rajtszám chippel együtt postán érkezett, benne egy kis tájékoztató, hogy az adott rajtszámmal, mikor, honnan kell majd rajtolni, mi hol lesz a célban, ilyesmi. 7 külön rajtszámtartomány, 5 rajthelyszín: 50 meghívott elitfutó, 100 akinek a korábbi eredményei annyira jók, hogy a mezőny elejéről rajtolhatnak az elittel (Balázs idekerült), majd a piros tartomány. Rögtön utánuk az a 39 futó, aki eddig az összes versenyen ott volt, majd következik a zöldrajtszámos kategória. Itt vagyok én, ehhez az 1.39-es félmaraton volt a beugró. A Hyde park egyik oldaláról rajtolnak a kékek, a másikról a sárgák, és a legeslegvégéből a narancsosok. Ebben a kategóriában van mindenki, aki először indul és máshonnan nincs igazolható eredménye, a kisgyerekesek, a babakocsisok.

Aug. 8., reggel hn6-kor ébresztő. Kicsi ivás, bíbelődés a chippel (minek van rajta négy lyuk, ha csak kettőbe kell bedugni?), csomagoptimalizálás. F7-kor elindultunk, nagyon hideg volt, a rövidujjú futópóló felett csak egy vékony futódzseki volt, majd szétfagytam. A vonatindulásig még volt vagy 20 perc, úgyhogy inkább tébláboltunk kicsit, majd jött egy busz City felirattal, felugrottunk rá. Jut eszembe, aznap a rajtszámmal az egész városban ingyen lehetett közlekedni. Sok más városban is van ilyen, sajnos Budapesten a BKV ebben nem partner. (sőt, a verseny napján a kisföldalatti teljes hosszában és a trolikon megerősítik az ellenőri állományt...)

Egy idő után már tele volt a busz rajtszámosokkal, gondoltuk majd követjük a tömeget, mert hogy hol kell leszállnunk, azt nem nagyon tudtuk. Persze mindenki máshol szállt le, a saját rajthelyéhez közel... Mindegy, bőven volt még időnk. Hamar megtaláltuk a zöldeket, a 8.30-as rajthot képest 7.20-kor már sokan álltak bent a rajtzónában. Balázsnak volt előreküldendő csomagja, úgyhogy elmentünk megkeresni, hogy hol lehet eladni. Nem volt egyszerű, nagy tömeg, nagy terület, de meglett. Rajtszámhoz passzoló zacsi, rajta a rajtszám. A csomag gyűjtése vicces volt. Kinyitották a teherautó hátulját, és szépen mindenki elkezdte becélozni a csomagot. Ha a sofőrt sikerült valakinek eltalálni megtapsolták. Nem, a sofőr nem volt mérges, nevetett és ő is tapsolt:-) Mikor megtelt, indult is Bondi-ra, és jött a következő autó. A 8.30-as rajthoz képest 8-kor indultak az utolsó teherautók, szóval - bár időközben azért melegebb lett - mindenki didergett.

8.15 körül álltam a rajtzónába, mindenki mosolygott, nem volt lökdösődés, tülekedés. Pár perc múlva pedig elkezdődött a ruhazuhatag. Ahogy vették le a melegebb cuccot az emberek és dobálták ki a járdára, az önkéntesek pedig gyűjtötték őket, az fergeteges volt. Közeledve a rajtidőhöz elénekelték az ausztrál himnuszt. Körülöttem mindenki telitorokból üvöltötte. (Ezt otthon nehezen tudnám elképzelni. Amilyen pörgős a himnuszunk, a rajtra mindenki depresszióba esne és elaludna.) Eldördült a pisztoly, ééééés nem történt semmi:-) Valószínűleg elindultak a profik a pirosrajtszámosokkal, Balázs is már tolja, de mi még percekig állunk. Majd egyszercsak elbontják előlünk a korlátokat és szépen átgyalogolunk a rajthelyre. Második lövés, és mi is indulunk. Bármerre nézek, eszméletlen tömeg, mégis simán lehet lépni, igaz kerülgetni is kell. Kétszer-háromszor nekem is sarkamra lépnek, megbillentenek, de ez benne van. Lejtőn indulunk, mindenki tolja, és hiába hosszú az előttünk lévő utca, már nem látni az elejét, rég bementek az alagútba. Hiába nem beszéltünk ezeréve, eszembejut Hauanita, aki a kis családias versenyeket szereti, nem bírja a tömeget. Egyszer beszélgettünk erről, de nem tudtam megmagyarázni, hogy én miért szeretem. Most bevillan. Valahogy olyan ez itt beleolvadni a sokezer indulóba, együtt szörfölni fel-le az utcákon, mintha egy valaki futna csak, akinek te egy pici része vagy. Egyetlen identitás, egyszerre dobban a szív, egyszerre lép, egyetlen gondolat vezérli, felérni a Heartbreak Hill tetejére és onnan lecsorogni Sydney ikonikus tengerparti strandjára, Bondi-ra.

Az alagútban kétfelé lehet futni, a hangulat olyan, mint otthon az éjszakai futáson, indián üvöltés, taps, nevetés. Az alagút után egyszercsak egy másik utcáról is becsatlakoznak, akik az elején a másik irányt választottak itt jönnek vissza. Az első sétálót kb. 2 kilinél hagyom le. Idős bácsi, 70 körüli, lila rajtszámmal, sárga pólóval. Ő azt elmúlt 39 évben mindig itt volt és szörfölt Sydney utcáin. Hihetetlen biztatást és tapsot kap. Innen emelkedik, majd kicsit lejt, majd megint emelkedik, tényleg szörf. Valahogy mindig azt képzeltem, hogy Sydney lapos, és erről már több ízben kiderült, hogy tévedtem, mégsem néztem utána a pályavezetésnek. Ki gondolná, hogy a centrumból a tengerpartra felfelé kell futni??? Hát, kell. Kanyargunk az utcákon, fogalmam sincs merre járunk. A km táblákból a 6-os az első, amit észreveszek, 6 percen belüli tempót nyomok még az emelkedőn is, pedig ott azért a belesétálás gondolata is felmerült. Az út szélén szurkolók, zenekarok, igen, Elvis él, a saját szememmel láttam:-) Lépten nyomon frissítőállomások. Mindenütt önkéntesek, gyerekek, lassú a kiszolgálás, de mindenki fegyelmezett. Nincs tolongás, sürgetés. Sok helyen a szponzorok extra gumicokrot osztogatnak, tényleg funrun. A Heartbreak Hill tetejét mindenki megtapsolja, majd egy nagy levegő és be lehet izzítani a rakétákat. Hosszú hajrá, de menni fog. A 13. km már a Bondi Beach-en van, de innen még egy szép nagy kanyar következik. Befutó, s mivel csak mutatós órám ,így egy elég pontatlan 1:22-es eredményt könyvelek el, aminek örülök, 6 percen belül vagyok. Éremosztás, hosszú-hosszú frissítősor, befutócsomag-osztás. Önkéntesek, gyakorlatlanok, mégis mindenki türelmes. Az előre küldött csomag visszaszerzése is jó időbe kerül, mikor valaki megkapja végre, nagy taps is jár mellé:-)  Senki nem siet, mindenki téblábol, megy a partra, ahol cégek tucatjai állítottak fel sátrakat, mindenki piknikezik, bbq-zik, sokan a tengerbe vetik magukat. Balázzsal Gyaloggaloppot és a Balaton Maratont emlegetjük, mert hogy itt is tél van:-)

Dél körül felkerekedünk elindulunk haza. A szervezők a legközelebbi vonatállomásig különbusszal viszika futókat. A buszokhoz eszméletlen sor áll, Balázs szerint 200 m, szerintem meg néhány kanyart nem látott, a sokszorosára tippelek. Tényleg nem túlzok, szerintem 800-1000 m körül lehetett. Az emberek nagyon fegyelmezettek, senki nem tolakszik, mindenki vár a sorára. Furcsa ez a magyar szemnek:-) Mikor a dombról visszanézek a partra, még mindig tömött sorokban futnak be az emberek.

Kedden a Sydney Morning Herald melléklete 56 oldalas, a teljes eredménylistával, és szerdára a honlapra is felkerülnek az eredmények. 1:20:50 lett vége:-)

A maratoni időtervet azért a fentieknek megfelelően át kell egy kicsit igazítani. A 6 perces tempó nem lesz sajnos (még) pálya, szóval a 4.20 megfelelőnek tűnik. Aztán majd meglátjuk, van még addig több mint egy hónap.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.